Élet út

Bánki Zsolt vagyok, 1962-ben Budapesten születtem tüdő asztmával, ami miatt 1965-ben Nagybátonyba – ma Bátonyterenye – költöztünk. Szüleim szintén függők (alkoholisták) voltak. Egy idősebb fiútestvérem van, akivel több évtizede nem tartom a kapcsolatot. Meg nem erősített hírek szerint Ő és két fia is függőségben (alkoholizmusban) szenved. 

1974-től datálom függőségem kialakulását, ami köthető szüleimhez, és társasági körömhöz. Soha nem vonzódtam a velem egykorú fiúkhoz, lányokhoz, mindig a tőlem jóval idősebbeknek kerestem a társaságát. Ez aztán sajnos rossz véget ért. Általános iskola hatodik osztályától napi rendszerességgel fogyasztottam alkoholt, olyan szinten, hogy a tízórai szünetekben már kiszöktem a boltba, és vettem két-három fél deciliteres „Kevert likőr” nevű rövid italt. 

1971-ben édesapám maszek pék lett, onnantól a nevelésem teljesen kicsúszott a kezükből a munka és az alkohol szeretete miatt. Gyakorlatilag nekem mindent szabad volt, teljesen kontroll nélkül éltem az életemet. 

1977-ben mezőgazdasági szakiskolába kerültem Biatorbágyra, amit egyáltalán nem vettem komolyan, ez a bizonyítványomon meg is látszik, mivel nem szerettem, fontosabb volt a csavargás, és az ital. 

1980-ban iskola befejezése után visszakerültem Nagybátonyba, ahol először bányánál, aztán a FÜTŐBER vállalatnál dolgoztam, mint segédmunkás, amit szintén nem szerettem. Természetesen az italozásom ez alatt is rendszeresen folytatódott. A nyolcvanas évek elején nem voltam még 18 éves, amikor Balassagyarmatra kerültem először elvonó kúrára, de az akkori rendszer alkalmatlansága miatt, az természetesen sikertelenül végződött. 

1983. augusztus – 1985. augusztus között katonai szolgálatot teljesítettem Tatán, szakács beosztásban. Leszerelésem után már elmondhattam, hogy teljesen kifordultam magamból a rengeteg ital miatt, mivel a 18 hónap katonai szolgálat alatt teljesen alkoholistává válltam. Közben szüleim felköltöztek Budapestre, én követtem őket.

Ettől kezdve csak pékségekben dolgoztam. 1985-ben leszerelésem után kényszerelvonóra ítéltek, amit megelőztem azzal, hogy önként bementem, így a határozat érvényét vesztette. Ez alatt az egy hónap alatt tudatosult bennem, bár lehet, hogy nem fogadtam el, hogy nagy a baj, ami ellen kéne tenni valamit. Innentől szinte minden évben egyszer a Nyírő Gyula Kórház Addiktológiai Osztályán eltöltöttem egy-két hónapot. Többszöri beültetés, gyógyszeres kezelések sem bizonyultak hatásosnak. Ez alatt az idő alatt hol dolgoztam, hol nem. Értékítéletem, józan látásom, problémamegoldó képességem, önfegyelmem, önbecsülésem, stb. szép lassan elvesztettem. 

1997. nyarán édesanyám meghalt, az akkori barátnőmet, aki 17 évvel volt fiatalabb tőlem édesanyám halála után 10 hónappal feleségül vettem. Megemlítem még, hogy édesapám mindkét lábát elvesztette, emiatt teljes ápolásra szorult, amit én úgy oldottam meg, hogy ápolási díjat kértem az akkor még Tanácsnak nevezett hatóságtól, és így dolgoznom sem kellett. 

1999. ősz végén édesapám is elhagyott bennünket, meghalt. E rövid idő alatt a két szülő elvesztése engem teljesen kiborított, emiatt házasságom is tönkre ment, 1999-ben elváltam, és elköltöztem vidékre, Polgárdiba egy másik nőhöz. Ebben a kapcsolatban alkalmam lett végre egy kicsit kibontakoznom, eladtam a lakásomat, és csináltam egy vállalkozást, béreltem Siófokon egy lángossütőt. Ez nagyon jól ment évekig, csak nem vettem, vagy nem akartam észrevenni, hogy az akkori párom és családja csak kihasznál. A rossz életvezetésem miatt sajnos a jól menő üzletet és a vállalkozást sikerült tönkre tennem. 

2004-ben visszakerültem Budapestre, gyakorlatilag az utcára, ahol elindultam a teljes lepusztulás felé. Mivel utcán éltem, eszembe se jutott, sőt tiltakoztam ellene, hogy akár jobb legyen, megváltoztassam az életem, ami esetleg felelősséggel járhat, amitől én teljesen elhatároltam magam. Természetesen voltak többszöri próbálkozásaim a józanság felé, amit ma már tudok, semmi másról nem szólt, hogy ne legyek az utcán és kihasználjak embereket. Tartott ez egész 2010-ig, ami előtt volt két sikertelen rehabilitációs kísérlet (Pécsvárad, Máriagyűd). 

2010. telén megismerkedtem a jelenlegi barátnőmmel, akinek elmondtam, hogy alkoholista vagyok, bár sok minden másban – nagy dolgokban – hazudtam neki. Ő megpróbált nekem segíteni, bár nem nagyon értett az alkoholizmushoz, de utána járt, utána olvasott, utána kérdezett, segített. Én mindezt úgy háláltam meg, hogy nem dolgoztam, kihasználtam, és még hazudtam is neki. Bár hazugságaim kiderültek, de mind ennek ellenére Ő megbocsátott nekem. 

2016-ban mivel már ez alatt a hat év alatt többször visszaestem és olyankor durván – gorombán bánok mindenkivel, betelt a pohár, mennem kellett. Kis ideig még dolgoztam, de már olyan szinten ittam, hogy már munkába is, ami azelőtt soha nem fordult elő. 

2017. márciusában már újra az utcán voltam, feladva mindent, önbecsülést, a változás, a jobb élet reményét. Teljesen elhagytam magam, és csak ittam, koldultam. Az egész tartott 2017. novemberéig, mikor rám talált a Jóisten egy holland és egy amerikai pásztor személyében, akiknek hatására 2018. februárjában kórházba vonultam, és onnan a Félút-Centrum Rehabilitációs Intézetbe. A három hónapos kezelés alatt megtanították, és megtanultam, hogy mi is a szenvedély betegség konkrétan nálam az alkoholizmus, hogy kell kezelni, hogy kell együtt élni a tudattal, a múlttal, a jelenem és a jövőm miatt. Megtanultam szeretni magam, megtanultam őszinte lenni, megtanultam kikerülni a kiskapukat, megtanultam felelősséget vállalni magamért, és végre megtanultam dolgozni, hisz már több mint egy éve folyamatos, egy helyen lévő munkám van. Felelősséget vállalok másokért, a múltamért, tetteimért. Jelen pillanatban másfél éve vagyok józan (nem száraz), amit büszkén állítok, hisz új dolgokat tanultam, új dolgokat tudok átadni embereknek. A magam és talán mások segítése miatt csináltam egy blogot, ahol a hittel, önmagammal, érzéseimmel, tapasztalataim megírásával próbálok támogatást nyújtani. (https://absztinka.blogspot.com/)

 Ma már – mivel komolyan veszem magam – a céljaim már nem csak ábrándok, hanem teszek is érte, hisz kb. két hónapja egy Tini Rehabilitációs Intézetben vagyok önkéntes, amit nagyon szívesen és lelkesen csinálok, hisz azt érzem életemben először, hogy komolyan vesznek, és elfogadják a tanácsaimat.